Plitvicei Nemzeti Park

Töltés... 42%

Az évmilliók során a Korana folyó mély völgyet hasított magának a Kapela-hegység déli vidékén. E terület ezért is gazdag "lelőhelye" a karsztosodás különféle formáinak. S természetesen maguk a tavak is e karsztos folyamatok eredményei. (A völgybe lefutó hegyi patakok hatalmas mésztufa gátakat hoztak létre, melyek aztán rendre felduzzasztották az amúgy fürgén rohanó vizeket.) A tavak legkisebbje cirka 90 méter hosszú és 50 méter széles, míg a legnagyobbak vízfelszíne meghaladja az egy négyzetkilométert. A felső tavak a nagyobbak és a mélyebbek, míg az alsók kisebbek és sekélyebbek.

A terület 1949 óta nemzeti park, s 1979-től szerepel a UNESCO világörökségi listáján, s évente, halljuk a helyiektől, több mint egymillióan látogatják. (Szomorú történet, de 1991 húsvétján itt robbantak ki az első fegyveres harcok a szerb és a horvát karhatalom között, s a háború első áldozata egy itteni parkőr volt. A természetvédelmi terület 1995 nyaráig a szerb hadsereg ellenőrzése alatt állt. Szerencsére a háború nem okozott helyrehozhatatlan ökológiai károkat, ám az újjáépítési munkálatok – utak, hidak, épületek – így is évekig tartottak.)

A tórendszer legfelsőbbike 600 méter tengerszint feletti magasságban terül el, s a medréből kilépő víz 7,2 km távolságot megtéve, számtalan zuhatagon végigvezető izgalmas kalandozás után érkezik meg az alsóbb 150 m-es magasságban fekvő utolsó tóba. A víz szertenyúló ágakkal, 3–50 méter magas zuhatagok sorozatán dübörög tovább, s ömlik egyik tó vize a másikba. A habok szivárványt varázsolnak, amely a tavak felületén tükröződik. Nem csoda, hogy a látvány számos történet kitalálására ihlette a régieket. Ezek a tavak létrejöttét mesebeli királynőknek és barátságos óriásoknak tulajdonítják.

A "földöntúli" karsztok eme oázisát megpillantva valóban csodára gondolhatnánk, de ha közelről megszemléljük a tavak között emelkedő gátak anyagát, könnyen magyarázatot találhatunk. A csapadékból származó szén-dioxidot is tartalmazó, a kőzetrepedésekben lefelé szivárgó víz rendületlenül támadja a mészkövet, és azt különféle kémiai folyamtok során feloldja. Ezáltal olyannyira szélesíti a kőzet repedéseit, hasadékait, hogy előbb-utóbb az összes víz eltűnik a felszínről, s föld alatti patakmedrekben gyűlik össze, végül hosszabb-rövidebb föld alatti utat követően valamilyen karsztforrásban bugyog ismét felszínre. Ekkor a hőmérséklet-növekedés, valamint a hidrosztatikus nyomás csökkenése következtében a víz szén-dioxid tartalma elillan, ami pedig a vízben oldott mészkő kicsapódását eredményezi. A laza mészpép minden, a folyómederben lévő szilárd felületen megtelepszik, mészkéreg vonja be a mederfenéken található kőzetet éppúgy, mint a vízbe hullott ágakat, fatörzseket. Ahol a víz apró cseppekben fröccsen szét, ott a megnövekedett felületen a szén-dioxid párolgása erősebb, s így a mészkiválás is intenzívebb. Így keletkeznek azok a természetes gátak, melyek a Plitvicei Nemzeti Park területén évente akár 10–30 mm-rel is tovább vastagszanak.